Kapolcs a fesztivál központja, és ahogy a programok, úgy ott a közönség is vegyes, de Taliándörögd egész más. Hangulatát és itt lakó fesztiválozóit alapvetően az ide telepített Elevenkert határozza meg, ahol koradélutántól a legkülönfélébb stílusban zenélő underground együttesek és éjjeli DJ-k váltják egymást a színpadon. Az udvar közepén kifeszített, szokatlan alakú ponyva alatt babzsákok, rongyszőnyegek, függőágy.
A túl merev személyiség terápiaként ezen az udvaron szétcsúszhat. Csak vigyázzon a nőjére.
Én 2 percre maradtam egyedül, de mire a párom visszatért, már egy szalmakalapos fiú duruzsolt a fülembe. Nehezen értettem, kicsit labilis állapotban volt a fröccstől. Nem sokkal később az utcán jött szembe három, bizonytalan teherbírású, teli műanyag pohárral. „Sose vállalj ilyen fuvart.”- mondta, és aggódva egyensúlyozott tovább a túloldalra.
Az Elevenkert baráti segítségével végül a sátorhely-problémánk megoldódott (innen is nagyon köszönjük, Viktor!). Egy bokros-cserjés telken kaptunk helyet, amin néhány fészer, egy használaton kívüli disznóól és 4-5 sátor állt. Utánunk is jöttek még folyamatosan, ahogy később rájöttem, az Elevenkert fellépő zenészei építkeztek körülöttünk. Egyikük nálunk is szorosabbra vette a Földközeli élményt: mindössze egy hálózsákot hozott magával. Valamikor hajnalban érkezhetett, mert mikor aludni mentünk, még nem láttuk, reggel viszont majdnem ráléptem, ahogy a kazalra aludt hajam mögött próbáltam magam elnavigálni a kapu felé.
A kerítésen kívül is találtam egy fiút a fűben, és gondolatban a bajnoki címet neki adtam, mert nála még hálózsák sem volt, csak egy kalap.
Megálltam mellette, hogy megnézzem, nem hűlt-e ki, mert a közben ránk szakadt vihar 13 fokra hűtötte az éjszakát, de nem volt baja, hangos horkolásba kezdett.
Nem tudom, Kapolcson milyen az éjszaka, de Taliándörögd nem alszik. Mikor hajnalban a DJ lekapcsol, a mellettünk lévő udvarból még rendületlenül szól a gitár és a bortól fáradt ének, a mulatozás heve pedig a jobb kéz pohara helyett időnként a bal pánsípot húzza meg. „Ha nem hiszed el, hogy az életed ajándék…”
-Alszol?
-Nem. A Tankcsapdát hallgatom. – morogta a párom.
A hatalmas, nyitott pajtában 8-10 fiú-lány reggel 5-kor még woodstockolt, mellettük, kint a füvön meg paplan alatt ment a nyiki-nyiki. Sátorállítással láthatólag ott sem pocsékolták az időt. Nem úgy, mint az egyik telek-szomszédunk, akivel egy időben vertünk tábort. A menő sátrát bámultam, és megjegyeztem, hogy nekünk is ilyen eldobható kellene. Eldobod, és magától összeáll.
Nos, nem áll össze. Mi már az enteriőrnél tartottunk, szegény ellen viszont a szeszen kívül a sátor is dolgozott, mert csak káromkodást hallottunk a torzó alól.
Engem ez az apró közjáték is megerősített abban, hogy milyen intellektuális közegben vagyunk, mert a fiú egy rögtönzött rigmussal zárta le a sátor-kérdést:
Segítség, segítség,
Gyorsan, siessenek!
Beszorultam egy kecsua-sátorba,
Az Isten b*ssza meg!
Majd átballagott a borudvarba.
Az aznap este nagy részét az Elevenkertben töltöttük, ahol a koncertek között Leventével (HaSzüNa) pacsiztunk, üzleteltünk kicsit Kettős Tamással, Viktor barátunk (Presszó Tangó Libidó) pedig bemutatott minket egy férfinak, „aki nem más, mint a legfontosabb zenekritikus”. Viktor ezt olyan ünnepélyesen hangsúlyozta, hogy azonnal vigyázzba vágtam magam, és meg voltam róla győződve, hogy a Legfontosabb Kritikus máris egy újabb kritikát fogalmaz, ezúttal rólunk. Szemét mélyre fúrta az enyémben, és megkérdezte, mi is zenélünk-e. Ijedten rávágtam, hogy itt most nem. Csalódottnak tűnt, én pedig hallottam, ahogy a hegedűm otthon felsóhajt.
